Prológus

Nyolc évvel ezelőtt

 Borús nap volt ez a mai. A kórházból nem engedtek ki, mert féltek, hogy megfogok fázni. Én azért is kinyitottam az ablakot.Könyökömet az ablakpárkányon pihentettem, arcomat pedig a tenyerembe temettem. Késő volt már, de azért én még fitten integettem minden arra járó embernek, kutyának, macskának, mindenkinek. Egy két ember vissza is integetett, volt olyan aki csak vigyorgott, mint valami bolond... Fájt a fejem, s már a negyedik gyógyszert vettem be, de nem akart múlni. A levegőt csak lassan tudtam venni, mert ha gyorsabban lélegzem túlhajtom a tüdőmet, és meghalok. 

- Maia Lightfood! Mit mondtam?-kiáltott rám anya.

Becsaptam az ablakokat, majd kiskutya szemekkel néztem fel anyára.

- Holnap is esni fog...-váltott témád hirtelen.

- Anya...baj van ugye? Csak akkor váltasz témát ha baj van.- suttogtam.

- Figyelj. Tudom, hogy még fiatal vagy és ezt nem fogod fel...-kezdett bele, de én közbe vágtam.

- Anyu! Nyolc éves vagyok, holnap után kilenc! Mond csak mi a probléma.

Anya elmesélt egy történetet egy lányról, aki rákos volt épp úgy mint én. A lány sajnos meghalt, éppen úgy ahogyan én is fogok ha nem lesz donorom...

Két évvel később

A lány még mindig vért hányt, hangja pedig oly mély volt, mint a zongorán a legmélyebb hang. Az eredetileg vékony hangú lány teljesen sápadt volt. Édesanyja sírva dobálta ki a vérben ázott zsebkendőket. Az eső zaja éppen megfelelő volt aláfestő zenének, de ez itt most senkit nem érdekelt. A lány, az élete volt most a legfontosabb.
Mindenki arca könnyekben fürdött, addig a pillanatig, amíg az orvos be nem lépett a szobába. Kezén fehér kesztyű volt, testét pedig fehér köpeny takarta el.
Felállították a lányt a vécétől, és egészen a műtőig kísérték. Onnantól már az orvos, és csak a donor, Maia édesanyjának a nővére mehetett.
Elsőnek az utóbbit műtötték.Beléje nyomtak nem kevés altatót, s fájdalom csillapítót majd megkezdődött a műtét. Felvágták a hátát...
Maia következett. Ugyan azt tették, mint a donorával, de beléje nem nyomtak altatót, így végig tudta volna nézni az egészet, de nem merte. Csak sírt, és sírt. Csendben folytak végig arcán könnyei akárcsak egy patak úgy folydogált.

Mikor a lánynak a műtétét is befejezték, összevarrták a hatalmas vágást, majd hagyták pihenni. Senki nem mehetett be hozzá. Még édesanyja se...

Három évvel később ( tizenhárom évesen )

Boldogan ugrándozok a fűben, barátnőmmel Clary-vel. Rengeteg idő telt el a műtétem óta...Már nem is emlékszem rá, csak arra amikor felkeltem. Elsőnek azt hittem, hogy ez már Isten országa, de mikor megpillantottam drága barátnőmet, és a családomat tudtam, hogy élek még. Mindenhol Sierrát kerestem. Anyáék azt mondták, hogy elment...Elment, s nem jön vissza többet. Akkor még nem értettem, és azt hittem, hogy elköltözött...

Clary az én legjobb barátnőm. Még régen; az oviban ismertem meg. Azóta velem van, jóban-rosszban.

-Mai, jössz enni?-szól Clary.

Nem válaszolok, helyette befutok az étkezőbe.

-Mi az ebéd?-kérdezem vidáman.

-Sült krumpli meg rántotthúsi.-feleli anyám.

Elsőként veszem el a húst. Barátnőm pedig csak utánam jutott ételhez. Befaltunk mindent ami belénk fért.

- Anya! Jössz játszani?-kérdezem pajkosan.

Anya válasza igen volt. Amióta meggyógyultam mindig mindenre igent mond, csak, hogy felügyelhessen. Felkapok egy labdát, és oda dobom anyának.

- A játék a következő.-mondom.- A labda egy forró krumpli, és minél gyorsabban kell adogatni egymásnak, és aki leejti az kiesik!

A labda vihar sebesen száguld. Eddig se én, se Clary, de még anya se ejtette le a labdát. 

- Ki estél!-kiáltottak rám, mikor a lábamra esett a labda.

-De, direkt oda dobta!-védem meg magamat nevetve.

-Nem is!-kiabál velem Clary.

Lehajtom a fejemet, s csenden elballagtam. A legjobb barátnőm komolyan egy ilyen gagyi játék miatt kiabál velem, és lehet, hogy össze is fog velem veszni...Ő ilyen, ilyen volt, ilyen is lesz. A múltkor azért nem beszélt velem egy hétig, mert én vettem el az utolsó csokitorta szeletet. Anya azt mondta, hogy nem ilyen egy igaz barátnő, de nem hallgattam rá. Clary a világ legszerethetőbb lánya, csak néha rájön az öt perc és akkor nagyon gonosz.

-Kincsem, jössz még egy kört játszani?-kérdezi anya.

-Nem!-vágom rá tán túl gyorsan.

Ahelyett, hogy velük játszanék, inkább saját becsületemet megtartva beültem a fával körbe kerített homokozónkba, s a selymes homokot markolásztam. Az égen a nap forrón sütött, talán túl forrón. Bementem a kávébarnára meszelt szobámba, és a falra pillantottam. Szív alakban voltak felrakosgatva képek. Némelyiken anyával, vagy a családommal vagyok, de a képek többségén Clary-vel vigyorgok. Óvatosan húztam végig a kezemet az összes képen. Egy kettőnél meg álltam, s gondolkoztam egy kicsit. A képek harminc százalékára nem is emlékszem, csak úgy anya odaadta, hogy ha kell tegyem fel a falra.
-Mai...-jön be anya.-Ne haragudj, de ő vendég...-kezd bele, de közbe vágok.
-Én meg a lányod! De, igazad van a vendég fontosabb mint a gyerek...-mondom.
-Sajnálom.-hajtja le a fejét.
Nem akarom, hogy szomorú legyen, úgyhogy oda megyek hozzá, és átölelem.
-Szeretlek!-súgom a fülébe.
Mosolyogva ölelgetjük egymást.
-Kincsem, viszont későre jár már.-mondja anya.-Ideje lefeküdni aludni.
Szó nélkül cammogok be a fürdőbe. Gyorsan letusolok, majd felveszem a pizsamámat.
-Anya.-suttogom.-Aludj velem kérlek...
Anya szó nélkül engedelmeskedik. Befekszik mellém az amúgy egy személyes ágyba, s szó nélkül elszenderedik, ahogy én is...