2015. május 9., szombat

Chapter Two



A mai napon jobban megismerkedtem Mirával, a buszmegállós lánnyal. Ma reggel szintén ott ült, de ma már egy könyvel a kezébe.
- Szia, mit olvasol?-ültem le mellé barátságosan.
- Hali, vissza olvasom a naplómat.- rángatta meg a rózsaszín, rózsás kapcsos könyvét.
- Tyű, naplót vezetsz?- hüledeztem.
- Aha!-vigyorgott rám kedvesen.
Elismerően biccentettem, majd elővettem a Csillagainkban a hiba című könyvet. Fellapoztam, majd ő a naplóját, én pedig Jhon könyvét olvastam. Amúgy a könyv rólam is szól, mert én is rákos voltam. Rózsaszín kiemelővel kiemeltem a kedvenc részeimet, de ma nem tettem így.
- És...-törte meg a csendet Mira.- Mióta élsz Olaszországba?
- Tizenhárom éve. Te?-kérdeztem.
- Tizennégy éve, habár egy évet édesanyám pocakjába voltam.-nevetett.
Meglepő módon én is mosolyogni kezdtem. Hangos zúgásra lettünk figyelmesek. A fehér kis iskola busz már előttünk várakozott. Észre vettem rajta egy új logót, valami étteremnek a logója lehetett. Már rutin szerűen mutattam fel a havi bérletemet.
-Ülünk egymás mellett?
- Persze!-vágtam rá gondolkodás nélkül.
Egész úton csacsogtunk. Minden ami az eszembe jutott felhoztam, így beszéltünk arról, hogy: kinek mennyi gyümölcsdarab szokott lenni a joghurtjába, meg arról, hogy a Nap Mint Nap joghurt, vagy a Sissy. Ezen "össze kaptunk" habár gyorsan meg is beszéltük.
-Akkor a Nap Mint Nap jobb.-zártam le.
-Te, ez nem az iskola környéke...-állapította meg Mira.
Ijedten pattantam fel, s néztem vissza a távoli épületre, az iskolára.Basszus! Anya meg fog ölni!-gondoltam.
-Hát, nem szálltunk le, és már itt nem fog megállni sehol, csak a Zattere-nél.
Mind a ketten a vezető fülkéhez rohantunk.
-Please stop! Please Stop!-kiabáltam angolul.
- Sorry a can't stop!-szólt vissza.
- What?-szólt bele a beszélgetésünkbe Mira.
A sofőr tövig nyomta a féket, majd egy örüljetek dünnyögéssel ( természetesen angolul mondta ) becsukta az ajtót, s tova hajtott.
- Na, és most mi lesz?-kérdeztem.
A hely egyébként egy dimbes-dombos vidéken fekszik. Körbe kerített minket egy tölgyfa erdő, s egy kis bokros rész is, mögötte pedig egy kis rét foglalta el a területet.
- Te vagy a fogó!- kiáltotta gyerekesen.
Kacagva indultam utána az erdőbe. A fák úgy helyezkedtek, hogy némi fény beszűrődött. A virágok belepték a talajt. A tölgyfák néha elállták az utunkat hatalmas törzseikkel, de végül kijutottunk a rétre.
- Megvagy! -mutattam a lányra.
Gyors mozdulatokkal indultam vissza felé, de a profin futó Mira perceken belül elfogott.
- Jó, feladom! Nyertél!- emeltem fel mindkét kezemet.
Fáradtan néztem körbe. Leültem a rét és az erdő találkozásánál, ahol virágok, és tölgyek leptek el bennünket. Letéptem egy sárga virágot, majd egyesével letépkedtem a szirmait.
- Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret...-mondogattam.
Mira kíváncsian nézett rám, majd példámat követvén ő is letépett egy virágocskát.
- Szeret!-üvöltöttem.
Nem sokkal barátnőm is felkiáltotta, hogy " Szeret ".
- Téged ki szeret?- kérdeztem.
- Te.- ölelt meg.- És téged?
Barátnőmre mutattam, majd szorosan átöleltem. Nevetve vettem ki a virágomat Mira nyakából, mert mielőtt megöleltem nem dobtam el.
Hanyatt feküdtünk a puha fűbe, majd az éget pásztázva találgattuk a felhők formáját.



A találgatást a telefonom csörgése zavarta meg.
- Szia, anya!-szóltam bele.
- Hol a francban vagy? Délután négy óra van Maia Lightfood!-üvöltött rám köszönés képpen.
- Hát, ööm hosszú.-feleltem.
- Van hét perced, hogy hazaérj!
- Ha kijössz értem meg lesz hat perc alatt.-feleltem.
- Maia Lightfood, ne feleselj!
Hú, akkor elképzeltem, ahogy rázza a mutató úját. Hangosan felnevettem.
- Oké, hét perc!-köszöntem el, majd megnyomtam a piros gombot a telefonomon.



Már a buszon ültünk Mirával. Elővettem egy alkoholos filcet, majd felírtam a busznak a háttámlájára, hogy: M+M=♥.
- De szeretlek!-ölelt át, majd kikapta kezeim közül a filcet, s felírta: Egy barátság kezdete-M&M♥♥.
Nevetve firkálgattunk rá mindenféle mosolygós fejeket, és szívecskéket.
- He! Stop!!- vett észre bennünket a sofőr.
Elvette filcet, és kidobta az ablakon.
-Mira, három, kettő, egy!-kiáltottam fel.
Gyors mozdulattal kibújtunk a sofőr keze alatt, majd megnyomtunk az " OPEN " gombot, s futva mentünk tovább haza. Szerencsére csak egy megállónyit kellett futnunk.

Lihegve estünk be a bejárati ajtón.
- Oké, gyerekek. Amikor azt mondtam, hogy hét perc...Azt nem úgy értettem, hogy fussatok hazáig.- mosolygott.
- Anya, ő Mira. Mira ő itt anya.-mutogattam össze vissza.
Anya, megkínált minket teával és keksszel. Mira pedig jó vendéghez híven mindenből kért.
- Te jó ég!-pattant fel az asztaltól Mira.- Már ennyi az idő? Ne haragudjatok, de mennem kell!
Anya felkínálta neki a lehetőséget, hogy hazavisszük, ő pedig élt vele. Beültünk az autóba, anya előre mi ketten meg hátra, s elszáguldottunk a házukig.

A ház krémszínű volt, piros tetővel. Az ablakokban rózsaszín muskátli volt futtatva, s alatta pedig árvácskák voltak ültetve. Abroncsokba voltak ültetve szép citromsárga tulipánok, és nárciszok. A fű egyenletesen volt levágva, s néhol egy-egy locsoló is feltűnt. A függönyök babarózsaszín szalaggal voltak félre tűzve, így be lehetett látni a házba.
- Szia, Mira!-köszöntünk el tőle mikor odaértünk.
- Köszönöm szépen, sziasztok!-integetett.
Anya megfordult, a keskeny utcában, majd haza felé vette az irányt. Útközben elmeséltem neki, hogy milyen kalandban volt részem, és a le szidás helyett nevetve írta be az igazolást mikor hazaértünk.

3 megjegyzés: